Az MP3 az MPEG-1 Layer III (vagy MPEG
Audio Layer III) rövidítése, mely az ISO
által kidolgozott MPEG ipari szabvány audio
alcsoportját jelöli. A Fraunhofer Gesellschaft, egy
német társaság dolgozta ki eredetileg az
MP3-at, s rendelkezik a technológia alapvető
szabadalmával.
Az MPEG-1 Layer III egy
tömörített hangkomponenst jelöl, s
közvetlenül az MPEG-1 interneten is használt,
kis felbontású
videotömörítésből, illetve a DVD
technológiában is alkalmazott MPEG-2
nagyfelbontású hang- és
videotömörítési
eljárásból származik.
Az MP3 fejlesztése 1987-ben
kezdődött Németországban a Fraunhofer
Institut Integrierte Schaltungennél, s első neve
EUREKA Project EU147, DAB (Digital Audio Broadcasting) volt.
Dieter Seitzer, az Erlangeni Egyetem professzorának
segítségével fejlesztették ki az
algoritmust, mely ISO-MPEG Audio Layer-3 szabvány
néven vált ismertté. A
Fraunhofernél a kutatásokat Karlheinz Brandenburg
vezette, aki a matematika és az elektronika
területén szerzett érdemeket, s 1977
óta foglalkozott zenetömörítési
eljárásokkal. Brandenburgot többen az MP3
atyjaként emlegetik.
Az MPEG-et (Moving Picture Experts Group)
1988 januárjában alapították, mely
nem egy önálló szervezet volt, hanem az
ISO/IEC (International Standards Organisation/International
Electrotechnical Commission) alszervezete.
A Fraunhofer 1989
áprilisában kapta meg a szabadalmat
Németországban az MP3-ra, 1992-ben a Fraunhofer
algoritmusát integrálták az MPEG-1-be, a
specifikációt 1993-ban publikálták.
Az 1994-ben fejlesztett MPEG-2-t
és a specifikációt 1995-ben
publikálták.
1995. január 26-án a
Fraunhofer beadta az MP3 szabadalmi kérelmét az
Egyesült Államokban, melyet 1996. november
26-án kapott meg.
A szabadalmi bejegyzés Bernhard
Grill, Karl-Heinz Brandenburg, Thomas Sporer, Bernd Kurten
és Ersnt Eberlein nevére szól.
1998 szeptemberében a Fraunhofer
felvette a kapcsolatot ISO forráskódú MP3
kódolók (ripperek) és
dekódolók (lejátszók)
független fejlesztőivel. A Fraunhofer rendelkezett az
általuk használt algoritmus szabadalmával,
s a szoftvereiket továbbfejleszteni
kívánó partnereknek engedélyt
kellett kérniük a Fraunhofertől.
1999 februárjában egy
független lemezcég, a Sub Pop
MP3-formátumban kezdte terjeszteni egyes
felvételeit.
1999 eleje óta az MP3
népszerűsége olyan mértékben
emelkedett, hogy a nagyobb gyártók szinte
elárasztották a piacot hordozható
MP3-lejátszóikkal, melyek a walkman, a
hordozható CD és a MiniDisc
lejátszók következő
állomását jelentették. Az ingyen
vagy fizetés ellenében felkínált,
jogtiszta MP3-akat kínáló weboldalak gomba
mód szaporodtak el az interneten.
A Fraunhofer a
tömörítéssel kapcsolatban úgy
foglalt állást: adatsűrítés
nélkül, a digitális audiojelek 16 bites
mintákból állnak, melynek
felbontása közel kétszer akkora, mint az
adott audio sávszélesség (ez CD-k
esetében 44,1 kHz). Egy másodpercnyi,
CD-minőségű sztereó hangminta
rögzítéséhez 1,4 Mbit
szükséges. Az MPEG audio kódolás
használatával egy CD-ről az eredeti hang
– minőségveszteség nélkül
– 12-edével csökkenhet.
Az első működő
MP3-lejátszó – az AMP MP3
lejátszómotor - az Advanced Multimedia Products
fejlesztőjének, Tomislav Uzelac nevéhez
fűződik. Justin Frankel és Dmitry Boldyrev
elkészítette az AMP Windowsra optimalizált
változatát, s megalkotta a Winampot. 1998-ban a
Winamp ingyenes lejátszó megkoronázta az
MP3 sikerét.
forrás: www.mp3-mac.com
inventors.about.com
A 19. század során
számos elképzelés született a hang
rögzítésére, az első
működő berendezést Thomas Edison alkotta
meg, a műszerész John Kruesi
segítségével. Edison fonográfja a
hangokat mechanikusan rögzítette, illetve
játszotta le egy fémtű és egy
alufóliába tekert fémhenger
révén. A forgó henger keltette hang egy
kürtbe vezette, majd rezgésbe hozta a
tűhöz kötött membránt, a
membrán mozgását barázdákkal
„írták bele” a fóliába.
Lejátszáskor a tűnek a
barázdákban történő
mozgása hozta rezgésbe a membránt, a
tölcsér gyakorlatilag
hangszóróként működött.
Edison szerkezete
működés közben zavaró,
fülsértő hangokat bocsátott ki, s az
ismételt lejátszásokhoz nem bizonyult
elég tartósnak. A kezdeti
érdeklődés ellenére nem aratott nagy
sikert a rögzítés terén a
fogyasztók körében. Mindez azonban nem
bátortalanította el a többi
feltalálót. Az 1880-as évek
közepén Alexander Graham Bell – Chichester
Bell-lel és Charles Tainterrel –
viaszborítású kartonhengert fejlesztett
– a grafofont -, mely jobb hangminőséget
eredményezett, s melyre Edison viaszalapú
fonogramjával válaszolt. Az első
hangfelvételeket az évtized végére
hozta kereskedelmi forgalomba Edison, s ekkor jelent meg a
wurlitzerek egy korai változatával, a
nickelodeonnal Lewis Glass, az Amerikai Fonográf
Társaság tagja.
Miközben a század
végére a hengeren rögzített
hangfelvételek megalapozták piaci
jelenlétüket, folytatódtak az
alternatív próbálkozások a hangok
rögzítésére. A mágneses
rögzítésre tett korai
kísérletek Edison, Bell és Tainter,
Oberlin Smith, valamint Valdemar Poulsen nevéhez
fűződnek, aki később megalkotta a
vezetékes felvevőt. Edison vezeték
nélküli átvitellel is végzett
kísérleteket, akárcsak Amos Dolbear
és Guglielmo Marconi, akik ötleteiket a
később rádió néven megismert
eszközzé fejlesztették.
A hangfelvételek piacán
mindeközben Emile Berliner azzal az ötlettel
állt elő, hogy a hengerek helyett lemezeket
alkalmazzanak a visszajátszásra,
lehetővé téve ezzel a hangfelvételek
tömeges gyártását. Berliner
sellaklemezei jobban is szóltak és
tartósabbak is voltak, mint a viaszhengerek. A 20.
század első évtizedeiben a hengerek
folyamatos visszaszorulásával párhuzamosan
váltak meghatározóvá a hanglemezek.
Az elektronikus rögzítés
Az 1920-as évek
közepén a mikrofonok és a
hangszórók fejlesztése terén a
rádió megjelenése nyomán
elért eredményeket alkalmazták a
hangfelvételeknél. A Western Electric 1925-ben
mutatta be elektronikus rögzítési és
lejátszási rendszerét, melyet az AT&T
Bell laboratóriumaiban fejlesztettek ki. Az LP (long
playing) lemezt Brunswick mutatta be 1925-ben, majd az RCA
ismét 1930-ban. Ezzel egy időben a német
Fritz Pfleumer azzal kísérletezett, hogyan lehet
vas-oxid elemeket papírszalagon rögzíteni
mágneses hangfelvétel
céljából, a filmzene pedig a
laborokból a színházba
költözött.
Az ígéretes műszaki
fejlődés ellenére az 1930-as évek
meglehetősen szerencsétlen időszak volt a
lemezipar számára, mely komoly harcot
vívott a rádió kínálta
ingyenes tartalommal a gazdasági
kiábrándultság közepette.
Oldalanként 3-5 perces felvételekkel a 78-as
fordulatszámú (rpm) lemezek uralták a
piacot, mely 1930-as évek elején zuhant a
mélypontra. Az évtized közepén
szerencsés fordulat állt be az újonnan
megjelent wurlitzerek sikerének
köszönhetően. A '30-as évek vége
felé haladva a kilátások még
tovább javultak, majd ismét megakadtak az 1940-es
években háború okozta
alapanyag-hiány, illetve a zenészekkel az eladott
példányok után járó
honoráriumról
mértékéről folytatott
elhúzódó vita miatt.
Vinyl, Stereo és tovább
A világgazdasági
válság, illetve a
világháború utáni években az
amerikai háztartások anyagi háttere mind
inkább stabilizálódott, s szoktak
rá az előre rögzített zene otthoni
hallgatására. Az 1940-es évek vége
felé a technikai fejlesztések és a
szabványosítás egyaránt
megváltoztatta az előre rögzített zene
technológiáját és újra
életet csalt a lemeziparba.
Új lemezformátumok
Műszaki szempontból a
háború utáni évek első nagy
dobása a vinyl lemezek (LP) 1948-as megjelenése
volt, a fejlesztések a Columbia Recordshoz
szerződött Peter Goldmark
irányítása alatt zajlottak. A 12 inches,
33 1/3 fordulatszámú vinyllemezek több mint
20 perc játékidőt biztosítottak
oldalanként, s messze tartósabbak voltak, mint
78-as fordulatszámú elődei.
A Columbia lemeze után RCA Victor
1949-ben mutatta be a 7 inches 45-ös
fordulatszámú plasztiklemezt, a két
különböző formátum
különböző sebességű
lejátszókat igényelt, s a
következő években komoly verseny
kezdődött a két technológia
között. A lemezvásárlók
zavarodottsága nyomán az iparág az LP-t a
teljes lemezek, a 45-ös fordulatszámot a kislemezek
számára jelölte ki
szabványként.
Az 1952-ben alakult RIAA azzal
segítette a lemezek
szabványosításának
folyamatát, hogy összehozta tagvállalatainak
mérnökeit, akik megalkották az RIAA curve-t,
mely egy frekvencia-specifikáció volt a
fonografikus lejátszó rendszerek
teljesítményének
optimalizálására. Az LP
megjelenését követően a
lemezeladások mintegy háromszorosára
emelkedtek, miközben 1955-től a 78-as
fordulatszámú lemezeknek leáldozott.
1958-ban egy újabb jelentős
formátumbeli változásra kerül sor a
sztereó felvételek
világszabványának
átvételével, melynek alapjait a '30-as
években a Columbia Records tudósa, A. D. Blumlein
fektette le. Míg a korai sztereó-lemezek az
új rendszer reklámszerű
bemutatására szolgáltak, gyorsan
nyilvánvalóvá vált, hogy a
technológia jelentős élménybeli
előrelépést jelent a zenehallgatás
terén. A mono és sztereó megjelenés
hétköznapossá vált, majd a mono
felvételek az 1960-as évekre
lényegében eltűntek.
Szalagos rögzítés
A német BASF
fejlesztését, a mágneses
magnószalagra történő
rögzítést hivatalosan 1935-ben
mutatták be először, a technológia
használatát az Egyesül Államokban
azonban még egy évtizedig mellőzték.
Ez csak akkor változott meg, amikor Bing Crosby
és az Ampex Corp. érdeklődést
mutatott az eljárás iránt, s a katona John
Mullin a háború után megismertette a
magnetofont az USA-val. A szalagra történő
rögzítés után a felvétel
szerkeszthető volt, szemben az egyszeri
tökéletes újrajátszással. A
többsávos rögzítés mindemellett
lehetővé tette a műsorok
újraszinkronizálását, ezzel is
növelve a kreatív lehetőségeket.
Míg a professzionális
felhasználás módja az
orsóról orsóra történő
rögzítés volt, a korai
készülékek nehezen kezelhetők és
megbízhatatlanok voltak a fogyasztók
számára, s csupán egy bizonyos piaci
réteg kiszolgálására voltak
alkalmasak. 1963-ban a Philips bemutatta a
rögzítés új formáját,
mely a tömegek számára is
elérhetővé tette a szalagos
rögzítést, a magnókazettát.
Akárcsak Edison 80 évvel
korábbi fonográfja, a kazetta is eredetileg
beszédrögzítésre szánt
médium volt, mégis nagyobb fogyasztói
érdeklődésre tartott számot mint
zenerögzítő eszköz. Az RIAA műszaki
tanácsa együttműködött a
gyártókkal annak érdekében, hogy a
kazettákat előre rögzített
alkalmazásokra optimalizálják, 1969-ben
bemutatták a Dolby B zajszűrő rendszert a
magas, sziszegő hangok okozta probléma
kiküszöbölésére. Az előre
rögzített kazetta hamarosan nagy
népszerűségre tett szert mint
hordozható, illetve autóban is hallgatható
zenei közvetítőeszköz.
Egy konkurens formátum, a
8-számos sztereó kazettát 1966-ban
mutatták be, s az autósok körében
hamarosan széles körben sikert aratott. A kazetta
kevésbé ormótlan, s egyben
megbízhatóbb is volt mint az orsós
magnók, visszatekerhetőségük a Sony
hordozható walkmanjének 1979-es
bemutatásával nagyot fejlődött. A
kazetták dominanciája a zeneiparban 1983-ra
csúcsosodott ki, amikorra a gyártók
lényegében teljes leálltak az előre
rögzített 8-számos hanghordozók
gyártásával.
forrás: www.riaa.com
